Most az első hét végén aktuálisnak tartom összefoglalni első – közel teljes – hetem eseményeit. Ki tudja, lehetséges, hogy tradíció lesz belőle, valószínűleg kerül még bejegyzés erre a blogra.

A blog kifejezetten családom és barátaim számára készül, akik lelkesen kérdezgetik tőlem, h milyen itt az élet. Mások számára nem gondolom érdekesnek, sőt lehetséges, h célcsoportom is meglepődve fogadja az ötletet, de előismereteim alapján őszintének gondolom érdeklődésüket, és a commenteket bárkitől szívesen fogadom.

 

 

Alapszituáció: reggel 5 óra, Budapest, Keleti pályaudvar. Hőseink hosszas harc közepette igyekeznek kiszabadítani az elképesztő csomagmennyiséget, melynek láttán a norvég nemzeti hős, Amundsen is bátran és bizakodóan vághatott volna neki az Északi-sark meghódításának annak idején. Egyikük, a morcos, megviselt arccal, igyekszik maga után húzni az egyben maradásért bátran küzdő, ám közel sem ilyen teherbírásra megalkotott bőröndöt, aki effajta használata miatt óriási reccsenések formájában fejezi ki nemtetszését. A kb. 30-35 kilós monstrum kistestvérei, az elegáns viseletet biztosító ca. 20 kilós „válltáska”, egy háborúban súlya és masszivitása miatt páncél-mellényként is használható notebook praktikus fekete táskában, a fontos iratokat, pénzt no meg fogkefét tartalmazó kistáska, valamint az elemózsiát tárló hátizsák már létezésükkel is elővetítik a könnyed berlini átszállás derűs pillanatait.

A hely elfoglalása után a két figura elégedetten tapasztalta, hogy bőven lesz hely, ugyanis egy teremtett lélek nem ült rajtuk kívül a vonaton. A hűséges kísérő, ki az utolsó pillanatig kitartott rá szemlátomást hasonlító utazója mellett - kis híján fenn is maradt a szerelvényen - az utolsó pillanatban sikeresen végrehajtotta a leszállást, így a közkedvelt utas számára nem is maradt más, mint bőszen integetve megköszönje a segítséget, és elinduljon célja felé.

 

Az utas kilétét felfedve E/1-ben folytatom tovább a lebilincselő történetet. A sínek még csak a Keleti éber vágánykezelője előtt vezették el a vonatot, azonban az máris Európában volt. Nem elég, hogy minden székre ki volt írva, mikor és hol fognak helyet foglalni rajta, ez egy digitális kijelzőn is megjelent. Így biztos lehettem abban, hogy a konnektor közelében fekvő asztal körüli helyekre csak Prágában fognak megérkezni a jó csehek, nem habozva elő is vettem laptopom. Felismerve a lehetőséget, melyet egy tudatos, az ÉLET-re készülő végzős főiskolás, a diplomamunka leadásának pallósa alatt fekve felismerhet, rögtön bekapcsoltam gépem, és két kattintás után már boldogan gardíroztam az AS Roma gárdáját a FIFA08 programon, számtalan örömet okozva ezzel a játék virtuális nézőközönségének.

Első utastársam 10 körül érkezett meg, egy lenyűgöző miliőjű szlovák pályaudvaron csatlakozott a hamburgi gyors immáron 2 lelket számláló 58-as kocsijának közösségéhez. Faragó Richárd hangját lejjebb véve folytatódott az út, szerencsére Prágába már valós helyemet elfoglalva, gépemet eltéve érkeztünk, hiszen a vonat utasainak száma túlzás nélkül megszázszorozódott. Elérkezett hát a pihenés ideje, mely Berlinig ki is tartott, ahol számtalan „schuldigung” és „sorry” kíséretében lekászálódtam a vonatról- szem nem maradt szárazon…

Nem mintha nem ismerném el a német építészet csodás eredményeit, de ha műveltségem oly széles körű lenne, hogy tudnám az impozáns berlini pályaudvar tervezőinek nevét, édesanyjukat nem múló csuklási-roham miatt valamely Krankenhausba kellett volna szállítani. Úgy gondolom, ha 50 kilónyi csomagot akasztottak volna nyakukba a munkálatok során, nem a többszintes Hauptbahnhof lenne ma Németország egyik szimbóluma, inkább egy hosszan elnyúló, mozgó-járdákkal felszerelt egyszintes pályaudvar. Érdekes, hogy a szituáció mennyire meg tudja változtatni az ember attitűdjét egy ilyen csoda iránt, melyet legközelebb valószínűleg én is álmélkodva bámulok majd. Na, nem nyújtom tovább, a vonat óramű pontossággal érkezett, és Magdeburgba is a pontosság számomra ritka érzetével érkeztem meg.