Hallo Leute!

A múlt heti berlini kirándulás szenzációsan sikerült, köszönöm a résztvevőknek a felejthetetlen élményt!

Napjaimat az államvizsgára történő felkészüléssel töltöm, hála a beiratkozásnál kapott nyomtató-pontoknak (hja, elég mobil a system) sikeresen kinyomtattam a tetemes mennyiségű, számomra ismeretlenül is rendkívül szimpatikus fiatalok által kidolgozott tételeket. Úgy tűnik, ez ma a köszönetnyilvánítás napja…

Köszönjük meg akkor spanyol barátunknak is, hogy kölcsönadta biciklijét a holnapi túrára a Wasserkreuzhoz! Teljes menetfelszerelésben (edzésre „menet”) és vigyorgó arckifejezéssel vettem át tőle a kerékpárt, és már magam elé képzeltem a nyugodt tekerést a mindenhol kiépített bicikliúton, a boldogító pillanatokat, mikor az autósok mosolyogva engednek át az úttesten, és kívülről láttam elégedett biccentésem, mikor a Bau pályán pontban 18.30-kor leszállok.

Tehát már a lépcsőházban vasárnap gyúlt a szívemben, az idilli képben azonban váratlanul Murphy is megjelent, bicikli-lánc formájában, és 4 egészséges pedál-tekerés után a szomszédos Friedrich Strasseig repült… szégyenszemre kénytelen voltam az 5ös villamosra felszállni nyakig olajosan, egy viseltes bicikli társaságában, és azzal az el nem múló tudattal utaztam végig, hogy egy biciklit fényes nappal villamoson szállító embert alighanem a Magyar Értelmező Kéziszótár „tolvaj” szavának illusztrációjaként láttam utoljára.

Azóta már túl vagyunk a szervizen, sikerült a műtét, ma már együtt fedeztük fel a város egyik általam eddig ismeretlen sarkát, szóval holnap ide nekünk akár az oroszlánt is!

A tanuláson kívül egy EB játékot organizálok otthoni barátaim és természetesen jómagam szórakoztatására (részletek itt: euro08game.blog.hu), még péntekig lehet jelentkezni a tipp-játékra, ha valaki kedvet kapott hozzá!

Az elmúlt hetekben a május eleji ünnepségek után a megszokott mederben folyt az élet az Elba partján. A sablonos mondat természetesen korán sem jelenti azt, hogy unatkoztam volna: az eddigiek mellé Potsdam és Wörlitz városának megtekintése iratkozott fel a „Városok, melyeket láttam” listámra, egy-egy hétvégi nap alkalmával.

A lehetőségeket eléggé korlátozta az a tény, hogy az egy hét tavaszi szünet volt az említett időszakban, melynek során kiürült a kollégium, márpedig komolyabb utazásokat (a már korábban tárgyalt kedvezmények miatt is) utastársakkal érdemes kezdeni. A magyar légió jelentős részének a magdeburgi szolgálat végét jelentette május második hete, a lengyel és cseh kollégák is hazautaztak látogatóba, amint lehetőség nyílt rá, a nemzetközi gárda nagy része pedig Párizsba utazott pár napra. Én nem igazán láttam értelmét a francia főváros néhány napos meglátogatásának, mivel egyrészt már voltam (ebből következően meg is döbbentem, mikor mondták, hogy 2 napjuk lesz a város felfedezésére), másrészt inkább a német városok megtekintését szorgalmazom ittlétem alatt.

Visszatérve, Potsdam kastélyai lenyűgöző látványt nyújtanak, igazából azonban az itt épült kastélyok sűrűsége a megdöbbentő: a tendencia egyébként ma sem más, mint volt a 18-19. században, vagyis a gazdag berliniek a 21. században is Potsdamban építik fel luxus villáikat. Az utazás során további életem szempontjából fontos információkra tettem szert, megtudtam például, hogy: a fűszál hollandul „gras prikia”(legalábbis kiejtve); a német kiszolgálást néha lenyomhatja egy kínai büfé csaposa; nem csak kabarékban fordulhat elő, hogy egy magyar tupperwareból kanalazza ebédét egy 18. századi kastély szökőkútjának kövén ülve (véletlenül sem én); a Lufthansa az évek óta tárolt „elveszett poggyászokat” elárverezi, teljes tartalmukkal (kvázi zsákbamacska), és, hogy fekve is lehet jól fényképezni.

Wörlitz, vagy spanyolul ejtve „vorlisze” (szegények, iszonyúan megszenvednek), egy, az Unesco Világörökség részének nyilvánított parkkal büszkélkedhet. A csodálatos parkot egy német herceg alakíttatta ki, miután bejárva a világot elhatározta, hogy valami maradandót alkotva összevegyíti az egyes országokban látott kertépítési technikákat. A programban kiemelkedett a csónakázás a tavon, melynek során még evezni se kellett, valamint a közeli bolhapiac, ahol 3 euróra alkudtam le egy 3 nyelvű, turistáknak szóló képeskönyvet.

A legjobban azonban valószínűleg az amerikai srác érezte magát, aki befizette magát Dessauba, a kelet-német porfészekbe, ahol indiai társával együtt tölthetett el egy csodás napot, és gondolkodhatott azon, hogy vajon mikor mehettek el a többiek a wörlitzi csatlakozással…

Így repül az idő… lassan 2 hetes „blogcsendet” kell megtörnöm, legutóbb a május elsejei Männertag (férfiak napja) után jelentkeztem.

Azért, hogy mégse menjünk el szó nélkül a mifelénk „munka ünnepeként” nyilvántartott jeles esemény mellett: május elsejének reggelén vidáman, frissen keltem, bár nem „harsant a kürtszó”, mégis aktuálisnak éreztem néhány „májusköszöntő” dalt. Feltettem hát kedvenc klasszikusaimat, a „szállj te büszke éneket” és a „Vörös csepelt”, majd épp a kisdobos kendőmet igazgattam, mikor német ordibálást hallottam a zárt ablakon keresztül. A látvány nem hétköznapi: Délelőtt 10kor az ablakom előtt elhaladó, kizárólag hímnemű gyalogosok 90%-a döntött úgy, h iszik, a maradék 10% pedig őket vezette. A gondos bennszülöttek nem bízták a véletlenre az alkohol utánpótlást, volt, aki talicskában tolta maga előtt a rekeszeket, mások inkább kordén húzták maguk után.

Gyors helyzetfelismerés után az első benzinkúton feltankoltunk, és a helyi szokásoknak megfelelően a Stadtpark nevű terület felé vettük az irányt. Itt már a levegőben is több volt az alkohol, mint az oxigén: de nem ez az egyetlen mulatság német barátaink számára! Ilyen jeles alkalmakkor ugyanis végre lehetőségük van az élő fába is belekötni. Ezt magunk is tapasztalhattuk, egyrészt közvetetten, hisz több olyan ember haladt el mellettünk, aki több sebből vérzett, mint Bruce Willis klasszikusai utolsó jeleneteiben, másrészt közvetlenül, hiszen minket is táncba hívtak a vendégszerető helyiek. Így visszagondolva, ha csak a leginkább sértő megjegyzéseket és a legbunkóbb odaszólásokat vettük volna fel, akkor 2 ökölharc részesei lehettünk volna, de a szituáció annyira röhejes volt, hogy még odanézni is elvesztegetett idő volt.

Azért volt ott sátoros bajor zene, szigorú asztaltánccal, kiváló német mulatós zenék, szóval „jó pogramok, csak sok köcsög”. Ennyi még sok is erről…

 Stay with us!

Éljen május elseje hangulatban üdvözöllek titeket! A munka ünnepe kapcsán jutott eszembe, hogy a dolgos hétköznapok leírására még nem szántam időt, essen hát szó ezekről. Jómagam véletlenül sem tartozom a hangyaszorgalmúak közé, de az itteni diákok sem a lenini-alapelv szerint élik „wochentag-jaikat”. Nem véletlenül érzem úgy, hogy öreg diákokkal van teli az egyetem, itt a 25-27 éves kor között szerzik első diplomájukat a fiatalok. A jó idő érkezte tovább javított a hangulaton, nem egyszer láttam már 9-10 órakor az egyetemi parkban söröző fiatalokat, vagy éppen ebédidőben grillezőket (!). Utóbbi tevékenység hatalmas népszerűségnek örvend az utóbbi időben Németországban, Tamás barátom állítása szerint (13 éve él itt) ki se veszik a kocsiból a grillezőt, az igazán elvetemültek még a hajszárítót se, ami ugye a parázs élénkítéséhez elengedhetetlen eszköz.

Visszatérve az iskolapadba, a szemináriumok látogatását azért komolyan veszik germán iskolatársaim, és jelentős különbség az is, hogy kifejezetten felkészülten érkeznek órára. Előadáson szellősek a padsorok, ezeken a tanárok pedig elég gyakorta használnak technikai eszközöket, hogy izgalmasan illusztrált legyen beszédük. Az előadások, szemináriumok végét egyaránt a diákok kopogása zárja (mintegy taps helyett), ilyeneket én még csak irodalmi kerekasztal beszélgetések után tapasztaltam. Egyébként a kopácsolás kifejezetten frusztrálóan hat rám, magam se értem miért, úgy érzem magam mint …"Amikor Cingár szaxizik, mindig megmozdul bennem valami... egy érzés... hogy megfojtom, vagy valami..." / Üvegtigris/

Az órarendem összeállítása egyébként külön sorokat érdemel: a rengeteg segítség, melyet órarendem kialakításában „kishazámban” kaptam egy, a realitástól igen távol álló heti tervet eredményezett, szóval itt a nulláról kellett kezdenem. Gyorsan felmérve a helyzetet tapasztaltam, hogy itt sem kommunikáció, sem média szak nincsen, szóval szabad a vásár: így jelenleg 3 tanszék, a szociológia, az anglisztika és az európai-tanulmányok szakok válogatott óráit látogatom. Napi 4-6 órát nézelődöm az iskolapadban, nagyon jó meleg van… nem, azért teljesítünk is, főleg a nyelvtanfolyamokon, de ezekről később. Szóval az érdekesebbek közül a keddi EU struktúrával foglalkozó órát emelném ki (itt egyébként van 3 bőven 60 év felett lévő hallgatótársam), szerdán „Language in the media” órán egy lengyel sráccal valamiért egy kalap alá véve újságírónak nevez a tanárnő, és néhány lopott pillanatban szaktekintélyként kezelve szakmai dolgokról kérdez engem. Hála az Úrnak főként csak megerősítéseket kér, ilyenkor olyan arcot vágok, mintha Robin Hood-ot tanítanák épp célba lőni, Jászai-díjas alakítást nyújtva. Csütörtökön Mr. Brennen előadása érdemel még szót, a jó amerikai igen érdekes dolgokat mond: összességében beigazolódik Józsi barátom bölcs intelme, miszerint a nyelven kívül sok új és hasznos dolgot lehet megtanulni a németektől.

Még egy furcsaság, mely magyar szemnek szokatlan: a laptopok feltűnően gyakran használtak órán, bárki beviheti és használhatja óra közben hordozható számítógépét.

A nyelvtanfolyamokra visszatérve két csoportban is benne vagyok, az igazán ideális egy, épp a kettő közötti színvonalú lenne számomra, de legalább megvan a motiváció, hogy hova kell eljutni…

A hamburgi Reeperbahn… a német „Sin City” híres-hírhedt városrésze, ahol a különféle diszkók, piros-lámpás házak, alternatív színházak, döneresek, pubok egymásra halmozva várják a világ fiataljait. A terv egyszerű: Indulás 13h, Hamburg Hbf.: 16h, városnézés 20hig, alapozás éjfélig, buli 6hig, hazaérkezés 12h… Azóta ezt a kört nyögöm.

Hamburg Hanza-város lévén soha nem szűkölködött javakban, a városba benyúló „Canal” Velencét idézi, csak a giccses gondolázok és a galambok garmadája helyett itt Porschéból és Mercedesből láthatunk végtelennyit. A pragmatikus idealistaként elkönyvelt német polgárok paradox gondolata, hogy a kabriót ki lehet használni ebben a városban: a közeli Északi-tenger alaposan megbolygatja az éghajlatot: hűvös nyár, esős tavasz és ősz, de legalább enyhe tél. (1000 dolláros családi kérdés: Ki tud egy hasonló időjárású várost mondani nekünk? ;)

A látványosságok közül megnéztük a Rathaust, Szent-Mihály Templomát, a Régi Elba-alagutat, a Raktárváros egy részét, a kikötőt, a Rickmer Rickmers vitorlással együtt. A borokat a Szent-Miklós Templom romjainál bontottuk ki, a világháborús mementó pompás tornyának szeme láttára.

Érdekes egyébként, hogy mennyire össze tud „húzni” egy várost a látványosságok viszonylagos közelsége: a látogató egyáltalán nem érzi, hogy egy majd’ 2 milliós városban van. Ugyanez az érzésem volt egyébként Prágában is, lehet, hogy a sör teszi? :D

A Reeperbahn utcáin folyt bőséggel az említett nedű is, német barátaink szokatlan visszafogottsággal mulattak, ami itt azt jelenti, h nem mindenki dobálta az üvegeket kedve szerint. A szórakozóhelyek főként 30-50 fős kisebb mulatókból állnak, gyakorta éreztük úgy, h egy helyről kimenve annak hátsó ajtaján ismét ugyanoda jutottunk, szóval eléggé hasonló ízlésvilággal rendelkező helyek ezek.

Összességében jól el lehet itt tölteni az időt, sikerült is reggel 6ig, a hazafelé úton nagyon nem hiányzott a 2 átszállás, de a lényeg, h hazajutottunk… délre.

Az élmény peroratiojaként  a magyar találékonyság ismét meg akarta mutatni Európának, okoskodásunk lényege a következő volt: ugyebár a „schönes Wochenende Tikett” (értsd: a jegy) 5 fő utazását teszi lehetővé a vásárlás napjától másnap hajnal 3-ig (a lipcsei kirándulásnál ennek nem volt jelentősége, ezért nem említettem). Tehát, úgy gondoltuk, h az éppen ilyen jegyet vásárolni akaró utas lesz a kecske, nálunk meg van a káposzta (ti. a jegy)… A kalauz éber figyelmét kijátszva nem írtunk rá nevet, tehát semmilyen hivatalos közeg nem ellenkezhetett a biznisz ellen. A kuncsafttól függően 15-20 € bevételt reméltünk a tranzakciótól: 3 embert kérdeztünk meg, 2en rövid útra mentek, de 3-as számú jelöltünk épp ilyen jegyet készült vásárolni. Ment az alku, illetve mégse, mert barátunk nem akarta megvenni. Miért? Csak. Így hüledezve végignéztük, h 35 €-t bedobál a gépbe, kiveszi a kezünkben tartott jegy ikertestvérét, és lesütött szemekkel távozik a helyszínről. A sokkból magunkhoz térve előtört belőlünk a megalázott dzsentri életérzése, felháborodásunk tetőpontját az jelentette, hogy Balázs barátunk rituálisan elfogyasztotta a jegyet – mindnyájan megelégedve sétálhattunk haza…

A vasárnapi lipcsei túra bizonyította, hogy sokkal jobb döntés egy hétvégi kirándulást választani a hétvégi buli helyett. A Magdeburgnál kb. kétszer nagyobb város meglátogatása rendkívül jó választás volt magyar bandánktól, mely a nemzetközi résztvevők passzivitásának hála végig édes anyanyelvén beszélhette ki bármely szembe jövő figurát. Lipcsébe innen 2 óra alatt át lehet érni, a Zoo szerintem világszínvonalú, ezenkívül a lenyűgöző Thomas-Kirche és a Napóleon korabeli harcoknak emléket állító Völkerschlachtdenkmal ("Népek csatája" emlékmű, 72 M magas!) az én személyes kedvenceim a városban. Most másolom át a videót, mától tehát nem lehet gond az elalvással: az állatkerti képek alá vágott instrumentális zene többet ér egy levél Xanax-nál (tényleg, a Duna TV-n úsznak még a halak?... vagy az ATV-n volt?).

Mivel eddig még nem turkáltunk a zsebekben, tartok tőle, hogy a közvélemény elpártol tőlem, szóval lássuk a piszkos anyagiakat. A német átlagkereset évi ca. 40 ezer Euró, tehát havonta átlagosan kb.3300 Eurót visz haza Jürgen. A Kelet-német „ossik” kevesebbet kaszálnak, mint a nyugati „wessik”, de az említett átlag az egész német lakosságra vonatkozik. A lakások drágábbak, mint nálunk, a rezsi hasonló, az étel-ital változó: 1 német étteremben 6-9 Euró között kapunk egytálételt, de Ali 4 Euróért a török nép meleg üdvözletét is belesüti a Döneredbe. Egy kiló kenyér 0,8-1,5 €, a tej is olcsóbb mint nálunk, a hús kb. másfélszer annyi, de a zöldség-gyümölcs olcsóbb. Nézhetjük jobbról, nézhetjük balról, a végeredmény akkor is az orrunk előtt áll: egy élhető ország, kiemelkedő kereseti lehetőségekkel.

Tudatában annak, hogy nem mondtam nagy újdonságot, ejtem is a témát, azzal az utózöngével, hogy miért 5-tel osztható számú társasággal induljunk hétvégi utunkra Németországban: A Deutsche Bahn 35 €-ért árulja „Schönes Wochenende” elnevezésű tikettjét, mely korlátlan (na, jó IC-vel nem mehetsz) vasúti utazást biztosít 5 fő számára 24+2 órán keresztül.

Terveink szerint valamennyi hétvégén kihasználjuk ezt a lehetőséget, mert továbbra is duplázott gyorsasággal fogy az idő.

Számolva azzal a ténnyel, h nem lesz időm mindig mindent idejében leírni, szakítok a lineáris történetírással, és a friss élményekre koncentrálva folytatom a sztorit.
Lesz még idő tán, mikor művem újra tematizálom, de annyi emlék szürkül így el, hogy "nézni is tereh".

Az időtlenség boldog érzetének első állomásán hadd mutassam be néktek jelenlegi élőhelyem, Magdeburg városát, valamint annak időtlen históriáját.

A térképen jól (nem) látható, hogy Németország Szász-Anhalt tartományának fővárosa Magdeburg, a maga 229 ezer lakosával. A várost az Elba folyó szelné ketté, ha nem a jobb oldalán lenne a város négyötöde.

A város történelméről röviden: virágzás, rombolás, másodvirágzás, porba döntés, igába vonás, harmadvirágzás(?)

Egy napon, mikor még magyar ősapáink fejüket vakarva tanakodtak,hogy merre meddig, egy kolostori vacsora után Magadoburg városát jegyezte le egy szerzetes, mi ezt a napot 805-re datáljuk, hiszen annyira pontosan tudni akarunk mindent.

Tegnap reggel arra ébredtem, hogy el kell mennem kenyérért. A 900-as évek közepének egyik reggelén I. Nagy Ottó  arra ébredt, hogy feleségének adja Magedoburg városát. Ettől kezdve töretlen fejlődés, leszámítva néhány magyar és szlovák fosztogatást csendesen csörgedez az Elba. Sőt, 1209-ben világhírű dómot építettek a városban, mely még ma is áll (és várja max. a turistákat, mivel a helyiek 80%-a bevallottan ateista). 1524-ben még maga Martin Luther is prédikált itt.

Aztán a 30 éves háborúban a császári csapatok tönkretéve a sok évszázados munkát 1631-ben felgyújtották szinte az egész várost, mely csak 1680-tól indult ismét fejlődésnek. Az 1700-as évek meghatározó részében élt és tevékenykedett itt a tudós-államférfi-polihisztor Otto von Guericke, akinek többek közt a vákum felfedezését köszönhetjük.

Az újabb fejlődési szakaszt aztán Napóleon csapatai zavarták meg a 19.században, de pusztításuk összehasonlíthatatlan azzal, amit ma csak így neveznek Magdeburgban: Zerstörung der Innenstadt (a belváros elpusztulása). Az 1945-ös év januárjának 16. napján a földdel tették egyenlővé a várost, 95%-ban minden tönkrement. De sabaj, a bajtársi Szovjetek ide is eljutottak, s bár az "oszikat" (keleti német) messze nem sikerült a nyugati résszel (ott meg a "wesszik" laknak) arányba hozni, a megélénkülő ipar helyrepofozta a várost:

Mára viszonylag sikerült megcombosodni, bár a munkanélküliségi ráta 20% körüli a környéken, de a szociális ellátás a régi jó, és Berlin közelsége miatt töretlenül fejlődik a régió. (kellett..)

A végkimerültség határán írom e sorokat. Ha nem hallotok többet rólam, két dolog történhetett: 1. a fejem fölött zajló mega-buli miatti „alvásképtelenségem” örökre végzett velem. 2. A fejem fölött Chubby Checker: Let’s twist again című számára mulató fiatalok addig táncolnak (ugrálnak), míg a fejemre nem zuhan a nagy orosz medve által gondosan felépített panel padlója. Ha megtalálják rednexék Cotton Eye Joe-ját, végem van.

Nem szólok nekik, s erre számos okom van (ma úgy tűnik számolgatok):

1. meg lesz még ennek a böjtje, avagy a Ludas Matyi-hatás
2. érzem, az Úr így akarja megmutatni nekem, micsoda szenvedést éltek át a kollégiumban alattunk (mellettünk, másik folyosón) élő szorgos méhek, kik a tudás mindennél édesebb nektárját gyűjtögették hajnaltól késő éjszakáig, mikor is fáradt nyakukat utolsó erejükkel arra késztették, hogy a párnára hajtsa a fejet… hiába.

„Ne a dugóval szórakozzál, töltsél pingvin!”- egy azon pallérozott elmére utaló megjegyzésekből (mely épp egy közös b…zás közben hangzott el), melyekből milliónyi hangzott el társaságunktól az elmúlt években, és az ordító zene és a fel-felcsattanó káromkodások kíséretében megkeserítette az említett méhek életét.

 
Szóval úgy érzem ez egy jel, példa, és én hálás vagyok az Úrnak, hogy megtanít az alázatra.

Bizonyára látjátok, h ezen írásomat a keresztény-eszme hatja át: ma betereltek (volna) a nyájba. Délután ebédem kopogás zaja törte meg, kinyitva ajtóm 1 nő és 1 férfi állt előttem. Bizonyára látták rajtam a meggyőző árja vonásokat, s szőke hajam, pláne kék szemem végleg meggyőzte őket, hogy angolul szóljanak hozzám.

A Biblia és én: ez a viszony érdekelte őket, mire én egy bölcs ember gondolatára támaszkodva azt feleltem, hogy mindenkinek megvan a példája, mely szerint leéli földi napjait. Sokan példaképet választanak, de talán még többen vannak azok, kik valamely hallott, látott, olvasott élményük alapján jelölik ki értékrendjüket. Ezen emberek közül számos van, kiknek bizonyos zenék, filmek, könyvek adják meg a követendő utat, de az is gyakori, hogy valaki csak egy könyvet választ: a Bibliát.

Hittérítő barátaim ezek után már csak pár kérdést tettek fel, majd a „Can you trust the Bible?” (ford.-Hihetsz a Bibliának?) kiadványt átnyújtva távoztak.

És szerencsére a fenti vendégek is távoztak (megint csak megalázva a német virtust, hiszen csak 2 óra van), most azonnal elteszem magam.

Úgy tűnik, h megtaláltam a törökömet, az imént elfogyasztott döner Isztambul főterén is megállná a helyét…

Folytatva memoárjaim, az első hét eseményei rendben lezajlottak, a németek érkeztét várhattuk az elkövetkezendő héttől, egyben az élet, mindennapok beindulását. Bizony, a folyosó kihaltságát egy westernfilmben fuvallattal érkező ördögszekerekkel tették volna kifejezőbbé.

Azonban akadnak aktív fiak más nemzetekből, kik a világ legelterjedtebb sportjának hódolva futballozni indultak, feldobva ezáltal a péntek délutánt. Hely: park melletti focipálya, libalegelő borítás, játszótéri vaskapu, bokatörő gödrök. Egy angol pályamester zokogva rohant volna szerszámaiért, egy német fußballert pisztollyal sem lehetett volna rávenni a játékra… de a mi brigádunk nem ilyen kényes nemzet gyermekei. Csapatom a következő volt: magyar kapus- cseh bekk, még egy cseh bekk - etióp jobb futó, én, 3 afrikai ék. A másik oldalon olasz kapus, magyar bekk, 1 koreai mindenes, 4 afrikai csatár. Nem kell szakértőnek lenni, hogy meglássuk, afrikai barátaink nem szerettek védekezni, ami nem lett volna baj, ha elöl nem teljesen vakok. Nos, hogy mondjam… nem táncoltatták a fülükön a labdát, otthoni pályán többször elhangzott volna a „dobj rá pokrócot!” vagy a „szúrd ki, nem pattog!” jótanács.

A meccs hangulata ennek ellenére – vagy épp ezért – egészen különleges volt, elképesztő volt látni, hogy a Fekete kontinensen milyen szituációkban nevetnek:

1. 35 cm-re a kapu torkából olyan lyukat rúgnak, hogy Kálámbó szolgálatára van szükség lábuk megtalálásához.

2. A labdát figyelve összeütköznek, és elterülnek a földön

3. Az ellenfél gólt szerez, csúnyán hintába ültetve a komplett védelmet

4. MINDENEN

A végén nyertünk, de ilyen környezetben nem a gólokat számolgatja az ember, az összhatás annál sokkal fontosabb. (bocsánat, itt elkezdett folyni a monitor, annyira ideális lett a világ, so zárni kell)

Micsoda remek közönség! Szóval a bürokrácia útvesztői: azt mondják, hogy bár valóban mindent aktába iktatnak, és ezerszer beregisztrálnak különböző címeken, a végén legalább eljutsz valahova: mondjuk, minden rendben lesz. Nekem is ráment több napom a különböző immatrikulationra, registrierenekre, de ma már minden olajozottan működnek a dolgok, tudok jelentkezni az órákra, „pogramokra”, net is pörög, mi kell még?  

Stadtsparkasse (a germán Takarék), cet. 11 óra: valamivel több, mint 170 ezer forintot adtam fel a magdeburgi Otto von Guericke Egyetem különböző számláira. Nem is szeretek pénzről beszélni, csak elgondolkodtam, h mennyire nagy biznisz ez az Erasmus: a koli, ahol lakom, tele van külföldivel, akik majd megvesznek örömükben, hogy a reneszánsz idők valamely nagy emberéről elnevezett pályázattal idejöttek, és vigyorgó pofával fizetik a pénzt az egyetemnek! Szenzációs! Zsebből zsebbe megy a cash, és az ember mennyit dolgozik azért, h ide eljusson (persze ha kéne, most is megcsinálnám még a dupláját is ;)

Belebolondulnátok az unalomba, ha felsorolnám, hogy mennyien kívántak nekünk minden jót ittlétünk alatt valamely ünnepélyes megnyitó alkalmával. De nem is ez volt a lényege, hanem az, hogy megláttad a többi ERasmusost: a szandál-zoknis amerikait, a feltehetően soha nem füvező törököket, a „Kelet népeit” főként Szófiából, szláv szomszédinkat, cseh ifjakat, de vannak itt még Mexikóból is. A banda vegyes és túlkoros: tervem, miszerint koromnál fogva a többi főiskolás keleti bölcsként tekint rám, és áhítat figyeli szemöldök-rángásom is, azonnal szertefoszlott. Volt, akin gondolkodtam, hogy magázva szólítsam, s bár csodás német nyelvünk erre lehetőséget biztosít, megmaradtunk abban, hogy adott helyzetben akár őrizhettünk volna együtt libát.

Kedden este megnéztük a helyi Romkertet/Veszteget (bár inkább kis West)/Jam Pubot, előtte az erasmusos törzshelyen (micsoda páratlan német szó van erre: stammtisch, vagyis egy „állandó asztal”! Nem nehéz megállapítani, hogy a régi Kaiser 3as blokkja méltó lett volna erre a megnevezésre) volt némi melegítés, utána pedig irány az éjjeli szeminárium.

A kb. éjfélig tartó (korsó)nyújtó-gyakorlatok rengeteg áldozatot követeltek, bőven volt kit felírni a Baracce névre hallgató vendég-látóipari egységben megtartott Seminar jelenléti ívére. Ahogy Wundi barátom reflektálta volna az eseményeket, a keménymag nem elfogyott, hanem keményedett: 4 magyar, 1 spanyol. Motiválásban pedig nem volt hiány, de takarékon égtek a Többiek. Mindegy, fékek úgysem kellenek: a hely egyébként a várakozásokkal ellentétben tele volt, és amíg el nem kezdték a „legnagyobb” német slágereket játszani, teljesen korrekt volt.

A német keménység abszolút hiányát tapasztaltam, mikor 3.10-kor felkapcsolták a villanyokat: szégyen! Bohóckodásnak elment, 10es listán 4,5-5.

A hétköznapokon a tanszéki koordinátor keresgetésén kívül nyelvtanfolyamra jártunk, itt is adtunk egy magyar pofont (inkább egy istenes parasztlengőt) a világnak:

1. nap: 28 résztvevő 4 magyar

2. nap: 13 résztvevő, 3 magyar

3. nap: 9 résztvevő, 4 magyar

4. nap: 5 résztvevő, 4 magyar

 
Pedig a színvonal hibátlan volt, csak nincsenek ezek hozzászokva, h 5 óra van egymás után…

Ennyit a hétköznapokról, folyt köv.

A pályaudvaron a helyi koordinátor a megbeszéltek szerint várt, és pusztán felebaráti szeretetből autóval jött elém. Az ötlet több mint értékelendő, de kiötlője még nem sejtette, hogy pótkocsis Ifával kellett volna jönni: ám a 3 ajtós kisautó jelesre vizsgázott, s bár Winkler Robi kapájával nem fért volna be, mi benyomorítottuk a pakkot, és kisvártatva szobámba léphettem.

Az épületekről és a szobáról csak szuperlatívuszokban lehet szólni, bár külsőre szörnyű, belül egy palota: ezt feltétlen állíthatjuk, tudván, hogy a szombathelyi Pável Ágoston Régi Kollégiuma a „Kiváló Kollégium” minősítéssel büszkélkedhet. 21 négyzetméteres szoba, saját hűtő, saját fürdő, de az igazi különlegesség a kulcs: ugyanaz a kulcs nyitja a lenti, bejárati ajtót, mint a szobaajtót. Az egyik magyar szülő fel is háborodott, hogy milyen rendszer az, h bárki bemehet gyermeke szobájába, de megnyugtatták, hogy minden kulcs más: én ilyet még nem láttam, de itt más épületeknél is ilyen a rendszer.

Valószínűleg a környezet, és a szokatlan szituáció váltotta ki belőlem, hogy éjjel azonnal bapakoltam a szekrényekbe, másnap azonnal felmostam, és a boltba is elmentem volna, de a húsvéti ünnep meghiúsította végleges kispolgárrá válásom.

Az első napokban – és azóta is - a magyar barátaim segítették eligazodásom, elsősorban Zsolt, Balázs, Attila és István, ők állandó szereplők lesznek a magdeburgi teleregényben.

Nah, keddtől már nem volt megállás, irány a Büro-k végeláthatatlan sora, ezer megbeszélés, a pápa őszentségét nem köszöntik ennyien, ez új postot kíván…

Most az első hét végén aktuálisnak tartom összefoglalni első – közel teljes – hetem eseményeit. Ki tudja, lehetséges, hogy tradíció lesz belőle, valószínűleg kerül még bejegyzés erre a blogra.

A blog kifejezetten családom és barátaim számára készül, akik lelkesen kérdezgetik tőlem, h milyen itt az élet. Mások számára nem gondolom érdekesnek, sőt lehetséges, h célcsoportom is meglepődve fogadja az ötletet, de előismereteim alapján őszintének gondolom érdeklődésüket, és a commenteket bárkitől szívesen fogadom.

Alapszituáció: reggel 5 óra, Budapest, Keleti pályaudvar. Hőseink hosszas harc közepette igyekeznek kiszabadítani az elképesztő csomagmennyiséget, melynek láttán a norvég nemzeti hős, Amundsen is bátran és bizakodóan vághatott volna neki az Északi-sark meghódításának annak idején. Egyikük, a morcos, megviselt arccal, igyekszik maga után húzni az egyben maradásért bátran küzdő, ám közel sem ilyen teherbírásra megalkotott bőröndöt, aki effajta használata miatt óriási reccsenések formájában fejezi ki nemtetszését. A kb. 30-35 kilós monstrum kistestvérei, az elegáns viseletet biztosító ca. 20 kilós „válltáska”, egy háborúban súlya és masszivitása miatt páncél-mellényként is használható notebook praktikus fekete táskában, a fontos iratokat, pénzt no meg fogkefét tartalmazó kistáska, valamint az elemózsiát tárló hátizsák már létezésükkel is elővetítik a könnyed berlini átszállás derűs pillanatait.

A hely elfoglalása után a két figura elégedetten tapasztalta, hogy bőven lesz hely, ugyanis egy teremtett lélek nem ült rajtuk kívül a vonaton. A hűséges kísérő, ki az utolsó pillanatig kitartott rá szemlátomást hasonlító utazója mellett - kis híján fenn is maradt a szerelvényen - az utolsó pillanatban sikeresen végrehajtotta a leszállást, így a közkedvelt utas számára nem is maradt más, mint bőszen integetve megköszönje a segítséget, és elinduljon célja felé.

Az utas kilétét felfedve E/1-ben folytatom tovább a lebilincselő történetet. A sínek még csak a Keleti éber vágánykezelője előtt vezették el a vonatot, azonban az máris Európában volt. Nem elég, hogy minden székre ki volt írva, mikor és hol fognak helyet foglalni rajta, ez egy digitális kijelzőn is megjelent. Így biztos lehettem abban, hogy a konnektor közelében fekvő asztal körüli helyekre csak Prágában fognak megérkezni a jó csehek, nem habozva elő is vettem laptopom. Felismerve a lehetőséget, melyet egy tudatos, az ÉLET-re készülő végzős főiskolás, a diplomamunka leadásának pallósa alatt fekve felismerhet, rögtön bekapcsoltam gépem, és két kattintás után már boldogan gardíroztam az AS Roma gárdáját a FIFA08 programon, számtalan örömet okozva ezzel a játék virtuális nézőközönségének.

Első utastársam 10 körül érkezett meg, egy lenyűgöző miliőjű szlovák pályaudvaron csatlakozott a hamburgi gyors immáron 2 lelket számláló 58-as kocsijának közösségéhez. Faragó Richárd hangját lejjebb véve folytatódott az út, szerencsére Prágába már valós helyemet elfoglalva, gépemet eltéve érkeztünk, hiszen a vonat utasainak száma túlzás nélkül megszázszorozódott. Elérkezett hát a pihenés ideje, mely Berlinig ki is tartott, ahol számtalan „schuldigung” és „sorry” kíséretében lekászálódtam a vonatról- szem nem maradt szárazon…

Nem mintha nem ismerném el a német építészet csodás eredményeit, de ha műveltségem oly széles körű lenne, hogy tudnám az impozáns berlini pályaudvar tervezőinek nevét, édesanyjukat nem múló csuklási-roham miatt valamely Krankenhausba kellett volna szállítani. Úgy gondolom, ha 50 kilónyi csomagot akasztottak volna nyakukba a munkálatok során, nem a többszintes Hauptbahnhof lenne ma Németország egyik szimbóluma, inkább egy hosszan elnyúló, mozgó-járdákkal felszerelt egyszintes pályaudvar. Érdekes, hogy a szituáció mennyire meg tudja változtatni az ember attitűdjét egy ilyen csoda iránt, melyet legközelebb valószínűleg én is álmélkodva bámulok majd. Na, nem nyújtom tovább, a vonat óramű pontossággal érkezett, és Magdeburgba is a pontosság számomra ritka érzetével érkeztem meg.