Úgy tűnik, h megtaláltam a törökömet, az imént elfogyasztott döner Isztambul főterén is megállná a helyét…
Folytatva memoárjaim, az első hét eseményei rendben lezajlottak, a németek érkeztét várhattuk az elkövetkezendő héttől, egyben az élet, mindennapok beindulását. Bizony, a folyosó kihaltságát egy westernfilmben fuvallattal érkező ördögszekerekkel tették volna kifejezőbbé.
Azonban akadnak aktív fiak más nemzetekből, kik a világ legelterjedtebb sportjának hódolva futballozni indultak, feldobva ezáltal a péntek délutánt. Hely: park melletti focipálya, libalegelő borítás, játszótéri vaskapu, bokatörő gödrök. Egy angol pályamester zokogva rohant volna szerszámaiért, egy német fußballert pisztollyal sem lehetett volna rávenni a játékra… de a mi brigádunk nem ilyen kényes nemzet gyermekei. Csapatom a következő volt: magyar kapus- cseh bekk, még egy cseh bekk - etióp jobb futó, én, 3 afrikai ék. A másik oldalon olasz kapus, magyar bekk, 1 koreai mindenes, 4 afrikai csatár. Nem kell szakértőnek lenni, hogy meglássuk, afrikai barátaink nem szerettek védekezni, ami nem lett volna baj, ha elöl nem teljesen vakok. Nos, hogy mondjam… nem táncoltatták a fülükön a labdát, otthoni pályán többször elhangzott volna a „dobj rá pokrócot!” vagy a „szúrd ki, nem pattog!” jótanács.
A meccs hangulata ennek ellenére – vagy épp ezért – egészen különleges volt, elképesztő volt látni, hogy a Fekete kontinensen milyen szituációkban nevetnek:
1. 35 cm-re a kapu torkából olyan lyukat rúgnak, hogy Kálámbó szolgálatára van szükség lábuk megtalálásához.
3. Az ellenfél gólt szerez, csúnyán hintába ültetve a komplett védelmet
4. MINDENEN
A végén nyertünk, de ilyen környezetben nem a gólokat számolgatja az ember, az összhatás annál sokkal fontosabb. (bocsánat, itt elkezdett folyni a monitor, annyira ideális lett a világ, so zárni kell)
